Autók

Az első benzinmotoros automobilt Karl Friedrich Benz készítette Mannheimben 1886-ban. Tőle függetlenül ugyanekkor Gottlieb Wilhelm Daimler és Wilhelm Maybachfeltalálópáros is feltalálja a maga automobilját Cannstattban, nem messze Stuttgarttól. Benzet a technológia újszerűsége érdekelte, ezért egy teljesen maga szerkesztette, háromkerekű járművet konstruált: a Benz Patent-Motorwagent. Daimler és Maybach ezzel szemben már egy használható, praktikus járműben gondolkodott, ezért egy egyedi kivitelben készíttetett, négykerekű lovaskocsiba építették motorjukat.

Az autók régebben még kézzel, egyenként készültek, ma már futószalagokon haladnak, és eközben egy fémvázra szerelik az alkatrészeket. (Például az elektronikát, az üléseket, a motort, a felfüggesztéseket stb.) Az első futószalagon gyártott autó a Ford T-modell volt.

Az autók külsőleg először még a korábbi vagy épp korabeli lovaskocsik és hintók külsejét követték, szögletesek voltak, csupa derékszöggel mindenütt. Ez már csak azért is így volt, mert abban az időben ezek voltak az uralkodó jármű alkalmatosságok, ezért javarészt ezek alkatrészei álltak rendelkezésre járműépítéshez, ahogy ez Daimlerék esetében is látszik. Kezdetben ez elég is volt, ám amikor később egyre jobb, gyorsabb motorokat tudtak előállítani rájöttek, hogy a szögletes forma nagy légellenállást tanúsít, ami jelentősen lerontja a motorok teljesítményét.

Ezért a negyvenes évektől kezdve egyre áramvonalasabb, aerodinamikusabb külsőt kaptak az autók, egyre több részletet beburkoltak a karosszériával, és az utastér is komfortosabb lett, miután a kezdetben szinte csak nyitott vagy vászontetős utastereket, ahol minden utas ki volt téve az időjárás ártalmainak és a menetszélnek, felváltotta az ablakokkal, szélvédőkkel szeparált utastér. Viszont már a kezdet kezdetén megjelentek a különböző karosszériaváltozatok, attól függően, hogy hány ember és milyen komfortfokozattal kívánt utazni. Az áramvonalas karosszéria általában egy csónakformájú, központi kocsiszekrényből állt, ez tartalmazta a motorteret, az utasteret, a csomagtartót és gyakorta a pótkereket, ami sokáig a kocsin kívül kapott helyet; a kerekeket különálló sárhányók burkolták.

Az ötvenes évekre egyre jobban elterjed a teljesen zárt karosszéria, amikor már nem voltak különálló sárhányók, csomagtartók, pótkerekek, hanem az autók minden része egy egységbe tartozott. (A külső vagy látható pótkeréktartó ezután már csak dísz volt bizonyos autógyárak modelljein.) A nagy fémfelület lehetőséget adott a díszítésre, cizellálásra, ezért ennek a kornak az autói nagyon díszes, reprezentatív külsővel, krómszegéllyel, díszlécekkel rendelkeztek. A krómozott alkatrészek nagyon gyakoriak voltak, még az egyszerűbb autókon is, és ekkor terjedt el a kor jellegzetessége: a hátsó szárny hol nagyobb, hol kisebb méretben.

A hatvanas évek elején megjelent az önhordó karosszéria, innentől kezdve nem kellett az autó minden egyes részét külön legyártani. Ebben az időben tűntek el végleg az előző évtized tobzódó krómdíszei és hátsó szárnyai is. Innentől kezdve az autók javarészt dobozformájúvá vagy tepsiszerűvé váltak, főleg Amerikában. A krómdíszítés diszkrétebben ugyan, de megmaradt.

Ez a tendencia egészen a hetvenes évek végéig megmaradt, a nyolcvanas évektől kezdve viszont egy modernebb, dizájnosabb korszak következett. Gyakorlati szempontból túl sokat nem adott hozzá a kocsikhoz, inkább a kor divatja hívta elő ezt a stílust. Ezekben az időkben, a hetvenes évektől kezdve vált fontossá az autók utasainak védelme, amit addig igencsak elhanyagoltak. Olyan autógyárak mint a Volvo vagy aMercedes ezekben az időkben váltak ismerté biztonságtechnikai fejlesztéseikről, mint a gyűrődőzóna vagy a légzsák, amik nem sokkal később más autógyárak modelljein is alapfelszereltség lett.

A kilencvenes években az autók megint gömbölyűbbek lettek, csak most a zárt karosszéria lett áramvonalasabb, ennek ezúttal a gazdaságosabb működtetés volt az indoka, mivel ekkor már a világ túl volt kétolajárrobbanáson és környezetvédelmi megszorításokon is. Az autók továbbfejlődnek, és a kétezres években a biztonság, a gazdaságosság és a környezetvédelem vált meghatározó szemponttá, amik mentén egy autót megterveznek.

Ezekkel együtt lényeges megemlíteni, hogy az autók külseje nagyban befolyásolják az egyes típusok népszerűségét, vagyis az eladhatóságát is. Emiatt, bár a külcsín alapvetően egyéni ízlés dolga, míg egy-egy jól eltalált formavilágú autó nagyon népszerű tud lenni, addig más, a többség szerint félresikerült, avagy csúnyább típus kevés eladást produkál, ami így jelentős veszteségeket is okozhat az érintett autógyártóknak.

 

 

Motorok

Motorkerékpár (hagyományos becenevén motorbicikli vagy egyszerűen motor), egynyomtávú, kétkerekű motoros közlekedési eszköz. Különböző célokra – így pl. hosszútávú utazásra, sűrű városi forgalomra, cirkálásra, versenyzésre és terepre – eltérő modellek alkalmasak. A világ számos pontján a motorozás a közlekedés legmegfizethetőbb formája, a motor a leghétköznapibb motorizált közlekedési eszköz.[1][2] Világszerte kb. 200 millió darab van használatban[3] beleértve a mopedeket, a robogókat és más géperővel hajtott két- és háromkerekűeket. A motorkerékpárok a KRESZ értelmében két vagy három kerekű járművek, melyeknek tömege 400 kg alatti, motorjuk pedig 50 cm³ feletti, amivel 45 km/h-t meghaladó a tervezett sebességük. A 2000-es évekre azonban elterjedtek a négykerekű motorkerékpárok is, leginkább a quadok, amik főleg terepen való közlekedésre készült járművek.

A két kerék egy sorban van. A magasabb sebességeknél a motorkerékpár a giroszkóp effektus miatt nem dől el. A motorkerékpárnak oldalkocsija is lehet.

Az első motorkerékpárt a német Gottlieb Daimler és Wilhelm Maybach tervezte és építette 1885-ben Bad Cannstattban (1905-től Stuttgart egyik kerülete). Egyúttal ez volt az első belső égésű motorral hajtott jármű a világon. Járművüket Reitwagennek nevezték ("reiten" jelentése németül "lovagolni").

Az 1894-ben bemutatott Hildebrand & Wolfmüller volt az első megvásárolható motorkerékpár. Kezdetben a gyártók többnyire kerékpárokat próbáltak belsőégésű motor fogadására alkalmassá tenni. Amikor az erőforrások teljesítménye megnőtt és a tervek túlnőttek a kerékpáros kereteken, többen szálltak be a gyártásba.

Az első világháborúig az Indian volt a legnagyobb motorkerékpárgyártó.[4] Évente kb. 20000 motort állított elő.[5] 1920-ra a dicsőség a Harley-Davidsoné lett, melynek termékeit 67 országban árusították.[6][7] Az 1920-as évek végére, 1930-as évek elejére a DKW lett a legnagyobb gyártó.[8][9][10]

A motorkerékpárok jellegük miatt nem rendelkeznek olyan külső karosszériával, mint az autók, amelyek jelentősen megvédenék az utast, emiatt és a motorkerékpár két kerekéből adódó instabilitás miatt a motorkerékpár fokozottabban rejt magában balesetveszélyt: karosszéria híján a motorkerékpárt magát nemigazán lehet olyan autóknál jellemző biztonsági eszközökkel felszerelni, amelyek védelmet nyújtanának, emiatt a motorosnak megfelelő védőruházatot kell viselnie, ami megvédi a menetszéltől és az esetleges balesetekből származó sérülésektől.

A legjellemzőbb ilyen holmik:

• Bukósisak
• Motorosdzseki, lehetőleg protektoros védőelemekkel
• Motorosnadrág, szintén védőelemekkel
• Motoroskesztyű, kezet védő védőelemekkel
• Motoroscsizma, főleg acélbetétes kivitelben

Oldal: Ide írhatod a weboldalad új lapjának a címét
Autók és motorok - © 2008 - 2024 - rmartin.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat